Túrabeszámolók 2015

2015. december 30. Évadzáró Sokorói Kaland

2015 év utolsó túráján a 2016. május 15-én első ízben megrendezésre kerülő Sokorói Kalandok Teljesítménytúra legrövidebb, 16 km-es távját sétáltuk végig ezúttal mindenféle teljesítménykényszer nélkül. Hagyományosan minden év december 30-án a történelmi jelleget öltő, nyúli Szent István térről indulunk "utolsó utunkra". Érdekes visszagondolni, hogy 'míg 3 évvel ezelőtt 9-en vágtunk neki az évadzáró sétánknak, legutóbb 50-en gyűltünk össze és teljesítettük a vidám kilométereket.

A nyúli Szent István téren már jóval a tervezett találkozó előtt szép számmal gyülekeztek a túratársak. Ilyenkor jellemzően mindenki hoz magával némi finomságot, ki sütit, ki pogácsát, ki pálinkát. Kis erőgyűjtés és útvonal-bemutatás után elkészítettük molinós csoportképünk, majd nekivágtunk a kalandnak.



Mielőtt azonban elviharoztunk volna találkozási helyünkről, kicsit körültekintettünk a történelmi téren. Közvetlen mellettünk tornyosult a Római Katolikus templom, melyet 1769-76 között, késői barokk stílusban építettek Mária Terézia magánpénztárából. Több történelmi emlékművet is fellelhetünk a téren: mindjárt a templom bejáratával szemben első és második világháborús emlékhely található a falu hősi halottainak névsorával, a községház oldalába süllyesztve Szent István fejszobra, a tér közepén pedig a 2005-ben felállított történelmi emlékoszlop faragott kopjafája áll, míg a faluház előtt a millenniumi kettőskereszt kapott helyet és a trianoni emlékmű. A márványtábla előtt érdemes kicsit elmerengeni, hiszen hatásosan szemlélteti, hogy 1920. június 4-én mennyi magyar emberrel és mekkora területtel lett karcsúbb anyaországunk.A Jókai utcán kezdtük meg sétánkat, amely gyakorlatilag egykoron épített gát tetején fekszik. A szurdik felől lezúduló hordaléktól e gát építésével védték meg a falut.Az utca végén védett vadgesztenyefa oltalmában, 2 méteres korintoszi oszlop tetején álló Mária karján gyermekével szobrot láthattunk, amely a legrégebbi mai napig fennmaradt emberi alkotás Nyúl településen.Innen kezdtünk csak igazán izzadni, hiszen nekivágtunk a község leghíresebb látnivalójának, a Szurdiknak. A mély vízmosás kialakulása mintegy 150-200 évvel ezelőtt kezdődhetett, amikor a megnövekedett lakosság a megélhetésüket jelentő szőlőterületeket igyekezte növelni és emiatt jelentős erdőterületeket irtottak ki, így utat nyitottak a felszínt pusztító eróziónak. A meggondolatlan emberi beavatkozás következtében a Szurdik pár évtized alatt félelmetes vízmosássá szélesedett és mélyült, míg a lehordott hordalék az itt élőknek okozott komoly gondot. Ma a Szurdik a Fertő-Hansági Nemzeti Parkhoz tartozó természetvédelmi terület.Nevezetes pincék mellett haladtunk, így Nyúl talán leghíresebb pincéje, a Sárkánylik előtt is, amely legalább 500 éves pince és egykoron dézsma pinceként működött, azaz ide szolgáltatták be a tizedet a hegyközség egyházi birtokosai részére. Nem tértünk be, legalább is ekkor még...



Nemsokára hatalmas hársfák között balra feltűnt a Szent Donát kápolna és a szabadtéri oltár. Szent Donátot a szőlősgazdák védőszentjükként tisztelik ma is az egész községben. Minden év augusztus 7-ét követő vasárnap délelőttjén tartják itt a búcsúi nagymisét, melyre sokan össze szoktak gyűlni a faluból.Innen már csak néhány lépést kellett megtennünk, hogy elérjük a Sokorói Kalandok TT 1. ellenőrzőpontját és mai túránk 1. és egyben leghosszabb pihenőjét, a Bedők Pincészetet. Bedők Zoli Bácsi ismét szívesen fogadott minket pincéjében, ahol már javában rotyogott a finom borából készült forralt borocska. Felszabadultan, vidám hangulatban kortyoltunk egy kis pálinkát, forralt bort és borkorcsolyaként majszoltunk néhány tepertős pogácsát. Ekkor már senki nem fázott és ebben nemcsak a lélekmelegítők segítettek, ragyogóan kisütött a napocska is. Kicsit talán tovább időztünk, de hova siessünk?! Épp elég lesz kapkodni a lábunkat majd május idusán. Szívesen időztünk volna még egy kicsit, no de ekkor még csak szűk 2 km-t sikerült teljesítenünk a mai jó 16-ból, úgyhogy nekivágtunk a Nyúli-hegynek.



Kényelmes tempóban, többször megpihenve, nevetve-csacsogva értük el mai túránk legmagasabb pontját, a 316 m magas Nyúli-hegyet. 6 km megtétele után, a „csúcson" elérkezettnek láttam az időt, hogy pezsgőt bontván koccintsunk és Boldog Új Évet Kívánjunk egymásnak!Csodaszép Sokorói tájon sétáltunk tovább: a Zsellér-erdő és a Gazdák erdeje következett. Láthattuk a nemrég kijelölt Győrújbaráti tematikus tanösvények habosított PVC-ből készült tábláit, de a szerencsésebbek egészen testközelből csodálhatták meg az erdő talán legszebb állatát, a hatalmas szarvasokat, melyeket az ügyesebbeknek sikerült is lencsevégre kapniuk.



A Győrújbaráti Gyermektábor előtt is tartottunk kis pihit, kellett is az erőgyűjtés, mert újabb, jelentősebb emelkedő várt ránk. A Paperdőn keresztül értük el a 306 m magas Hegyes-magast, melyről messziről is jól látható adótornyok ágaskodnak az égbe. Innen már csak le kellett „gurulnunk" Nyúlra.A Hideglelős kereszt után a település egyik legjellegzetesebb látnivalóján, a Vaskapun keresztül értünk vissza a Szurdikba. A Vaskapu tipikus pinceutca, meredek falú mélyút, teli gyönyörű pincékkel és itt található a Szél Fiai Fogadó is. Hajdanában a Vaskapu Nyúlhegy egyik legnépesebb utcája volt, mára azonban csaknem teljesen elnéptelenedett. A hagyomány szerint a török időkben az utca bejáratát biztonsági okokból eltorlaszolták, innen az utca elnevezése. Mások szerint azonban vasból készült kapu állt itt. Bárhogy is, mára látszik, hogy a pincetulajdonosok szívesen csinosítják kimondottan igényes, ízléses, szépen kialakított boros pincéjüket, ki-ki talán hiúságát sem palástolva...



Ha már felfelé kihagytuk, visszafelé csak-csak betértünk a híres Sárkánylik pincébe, ahol megkóstoltuk Lengyelék borait.Ezúton is köszönöm mindenkinek a részvételt és kiváltképp az önfeledt, derűs hangulatot, a kitartó bandukolást e 16,4 km-es körtúrán. A Bakonyi Kalandorok 2016-ban is várnak Benneteket!
Tunner Levente

2015. november 7. Várunk egy csodás Somlóira

November elején a Somló felé vettük utunkat, hogy az őszi időben bejárjuk ezt a társaitól „elszakadt" tanúhegyet. A napokban sűrű köd borította az ország nagy részét, így nagy öröm volt, hogy a túra napján tiszta, napsütéses reggel indulhattunk útnak. Mivel a borkóstolót lemondtuk, így a túrát Somlóvásárhelyről, a vasútállomás mellől indítottuk, innen, déli irányból mentünk fel a Somló szoknyájára. Oldalra az új borászatok (Kreinbacher) és pálinkafőzők (Somló Spirit) után a régi, klasszikus pincék következtek, a hozzájuk kapcsolódó szőlőkkel. Itt-ott a szőlősorokon még fürtökben lógott a szőlő, amiből a kései szüret után jégbort akart készíteni a gazda.



Az ipari műemlékké nyilvánított Taposó kutat - a somlói útbaigazítások kiindulópontját - elhagyva a Szent Ilona kápolna felé kanyarodtunk. A kápolna nyugat felé néz, nemrég újították fel a közvetlen környezetével együtt. Ezután a szőlőkben észak felé vezető úton előbb szintben haladva ballagtunk végig a hegy szoknyáján, majd élesen jobbra és visszafelé kanyarodva elindultunk meredeken felfelé a bazaltoromra nőtt erdőben a vár felé. Utunk során a vulkáni működés jeleit, a bazaltbombákat figyelhettük meg, mire eljutottunk a somlói vár és a hegycsúcs közötti nyeregbe. Innen a vár romjai felé vettük az irányt.



A somlói vár egy gótikus stílusban épült erőd volt, amely idővel jelentőségét vesztette és nem ostrom, hanem az idő tette rommá. Maradványai a hegy gerincén távolról is jól láthatók. A várromról jó kilátás nyílik Somlószőlősre és Dobára, amely a hegy lábánál fekszik. A várromtól a nyeregbe tértünk vissza, majd felmentünk a hegy igazi csúcsára, a 432 méter magasan épült Szent István kilátóhoz. A kilátó hétvégente áll csak nyitva, így nekünk szerencsénk volt és fel tudtunk menni megnézni a Balaton-felvidék tanúhegyeitől a Bakonyig terjedő panorámát.



A kilátótól a tanösvényen értük el a nyeregbe vezető aszfaltutat, amelyen eljutottunk a furcsa formájú Kinizsi sziklához, amely nevét arról a legendáról kapta, hogy állítólag Kinizsi Pál - a környék egykori ura - megpihent rajta, s a szikla benyomódott alatta. Az erdőből kiérve a hegy keleti szoknyáján végighaladva eljutottunk a Szent Margit kápolnához, amely előtt a 250 éves hárs törzsének maradványait kerítették körbe.



A törzsből már sarjadnak az újabb hajtások, amelyek tovább viszik az életet. Mi innen a délre néző oldalon előbb a Somlói Borok Házát kerestük fel, ahol megkóstoltuk a somlai nedűt, a „nászéjszakák borát", majd visszatértünk a bazaltoszlopokhoz. Itt áll a furcsa, égnek meredő oszlopok által határolt kis fülke, az ún. Kőkonyha. Innen nyílik a legszebb kilátás a hegy déli oldalára. A Kőkonyhától utunk a hegy lábához, Somlóvásárhelyre a reggeli úton vezetett. Szép időben és jó hangulatban tettünk egy kis sétát a Somlón, amely az ősz rövidülő nappalainak köszönhetően kitöltötte az egész napunkat.Megyes Géza

2015. október 23.-25. A Dunántúli-középhegység tetején

Egyesületünk 3. születésnapját ezúttal a varázslatos Pilis-hegységben töltöttük sok-sok túrával, evéssel-ivással és az elmaradhatatlan kalandoros vidámságunkkal.A hegység nyugati lábánál, három oldalról hegyekkel körülvett völgyben fekvő Piliscsévi Kelemen Majorság nyújtotta szállásunkat erre a csodás hosszú hétvégére.Eme festői környezetben gyülekeztünk péntek reggel, hogy nekivágjunk a Dunántúli-középhegység csúcsának, a 756 m magas Pilis-tetőnek. Előtte levő két napban a láz csúnyán levett a lábamról, de péntek reggelre szinte minden bajom tovatűnt és boldogan vághattunk neki a Boldog-Özséb kilátót megcélzó sétánknak.A 45%-ban szlovák nemzetiség lakta településről pontban reggel 9-kor indultunk hosszú, szintemelkedésben nem szűkölködő túránknak. A Studenka-forrásnál fújtunk egyet, majd innen jó darabon jelzetlen szekérúton haladtunk és a piros sáv jelzésen értük el Pilisszántó határát. Eddig sem alföldi körülmények között túráztunk, de az igazi próbatétel csak ezután következett. A Pilis szerpentinen felkapaszkodtunk az Orosdy-rétig, több száz méter szintet leküzdve, ahol a zöld jelzésből kiágazó zöld háromszög turistajelzésen értük el a Dunántúli-középhegység tetejét, amely legálisan csak bő egy éve látogatható. A csúcson azonban az idő kicsit elromlott, igazi hegyi körülmények fogadtak: erős szél, felhős, ködös idő, ami sajnos nem marasztalt minket sokáig...



A pálos rend alapítójáról elnevezett 17 m magas, geodéziai toronyból átépített kilátó szép panorámáját így csak részben tudtuk kiélvezni. Ha a Budai-hegység csúcsai és Dobogókő nem is tárult elénk, a csúcson láthattuk az egykori légvédelmi bázis maradványait és a kilátó új tetőszintjén létesített meteorológiai megfigyelő és amatőr rádióállomást.Az elmaradhatatlan molinós fényképezés után szinte lemenekültünk a zöld sáv jelzésre, ahol a szélvédettebb déli hegyoldalon kimondottan kellemes túrakörülmények között indulhattunk tovább körtúránkon. A tavalyi jégkár nyomai minden lépésünket végigkísérték. Habár a turistautakat - példás összefogásnak köszönhetően - hamar megtisztították és járhatóvá tették, de ha kicsit megálltunk és kitekintettünk az ösvényről és érezhettük, hogy sok-sok víznek le kell folyni a Dunán, mire a csodás Pilisi erdősségek természetes módon regenerálódnak...



A zöld jelzést elhagyván, igazi „bokatörös" ereszkedés következett a P+-en, majd a P sáv jelzésen, a pincesoron értük el az Árpád-kori település, Piliscsév határát. Jó 20 km távolság és 600 m pozitív szintkülönbség leküzdése után lazítással töltöttük a délutánt.Este a majorság ízletes étkei közül marhapörkölttel pótolhattunk a nap során elveszejtett kalóriáinkat, majd következett Egyesületünk születésnapi köszöntése, ünneplése idén is mosolygós gombás tortával :)



A Pilisi hegyek ölelésében igazán jóízűen aludhattunk és frissen, kipihenten ébredhettünk szombat reggel. Bőséges paraszttálas reggelink elfogyasztása után ezúttal dél felé vettük az irányt.Az Országos Kéktúrát és további leágazó jelzéseit követvén a Nagy-Kopasz csúcsára kirándultunk, hogy felkeressük a szintén egy éve átadott, a népszerű építőjátékot, a Jengát megidéző új kilátót, a Dévényi Antal kilátót. A parkerdő egykori erdészének nevét viselő, 11 és fél méter magas új építmény páratlan kilátást nyújtott a 447 méter magas hegy tetejéről a Budai-hegységre és a Pilisre. Az Ybl-díjas Koller József által tervezett kilátó számunkra új építészeti formája népszerű a világban, számos lakóépület, szálloda és turisztikai funkciójú objektum valósult meg ebben az egyszerű, letisztult, geometrikus stílusban.



Sokáig időztünk a csúcson, nem kihagyván a csúcs-csokit, a csúcspálinkát és természetesen a csúcsfotót. Majd leballagtunk Piliscsabára, ahol az első presszót csak a forgalmas 10-es úton találtuk, így kellően nagy kitérőt tettünk némi frissítésért.Az OKT-n sétáltunk vissza szállásunkra, így kereken 15 km-es túrát tudhattunk ma magunk mögött, melyet a gyerkőcök, Blanka és Lóri is kiválóan bírtak.Este hangulatos tábortűz mellett bográcsban rotyogott a Tóth család isteni halászléje, melyet finom friss parasztkenyérrel fogyasztottunk.Vasárnap az óraátállításnak köszönhetően egy órával többet aludhattunk, majd fenséges reggelink után fájó búcsút vettünk a végtelen nyugalmat és harmóniát nyújtó majorságtól és a festői, Pilisszentkereszti szurdok felé kocsikáztunk.



A Pilis mészkőszirtjeit és a Visegrádi-hegység vulkanikus kőzeteit elválasztó törésvonal mellett található szurdokot a keleti parkolóból jártuk be teljes létszámmal. Igaz még nem a saját lábán, de a fél éves kis Hanga is velünk tartott a Dera (Kovács) - patak mélyítette szurdokvölgy bejárása során. Gyerekek számára különösen izgalmasnak bizonyult a meredek szurdokvölgy, melyet a patak alakított ki, amely ma búvópatak jelleggel hol eltűnik, hol újra feltör. Az Országos Kék turistaúton, sok-sok hangulatos fahídon átkelve sétáltunk Pilisszentkereszt határáig, ahonnan visszafordultunk. A völgyben tanösvény mutatta be a Szurdok geológiai történetét és élővilágát. Igazán kellemesen telt vasárnapi, levezető, rövid túránk. Innen többen hazaindultak, hiszen készülni kellett a másnapi munkára, sulira, de többen - kihasználván a közelségét - Dobogókőn töltötték a délutánt.Hát, így telt a Bakonyi Kalandorok 3. szülinapi rendezvénye 2015 októberében a Pilisben. Úgy vélem méltóképpen megünnepeltük Egyesületünk eddigi és talán kicsit már előre tekintvén jövőbeli tevékenységét is, hiszen sok-sok tervünk van már 2016-ra is :Tunner Levente

2015. szeptember 26.-27. Villányi bor- és gasztrotúra

Esős szeptember végi hétvégén kis csapatunk, hagyományokhoz híven ismét célba vett egy hazai történelmi borvidéket, hogy megízlelje az ott készült kiváló nedűket. A Kalandorok kemény magja ezúttal sem hiányozhatott a kétnapos rendezvényről. A szombat reggeli korán kelést és utazást kevesen vállaltuk, ezért többen a két napos túrát három napossá hosszabbítva már pénteken este Villányba érkeztünk. A Solt panzió kellemesen berendezett szobáinak elfoglalása után az éhes és szomjas gyomrunk a főutca pincéi felé csalogattak bennünket. Kései vacsoránk elfogyasztása után a Vinatus pince fogadó borait kóstolgattuk. Fehér borral kezdtünk, rozéval folytattuk, majd a több éves barriqe vörös borok fogyasztásával fejeztük be. Éjfél után indultunk vissza a panzióba, természetesen emelkedett hangulatban, hiszen mindenkit hatalmába kerített a maligán hatása.Néhány tíz méter megtétele után ismét megszomjaztunk ezért betértünk a Mathias pincébe ahol a boron kívül lecsúszott néhány feles Tátra Tea is. Na, ez már nem feltétlenül hiányzott mindenkinek... Ezután már tényleg nyugovóra tértünk.



Másnap reggel gyors reggeli a panzióban majd megkezdtük a hivatalos programot. Sajnos az időjárás nem volt kegyes hozzánk, esős ködös reggelre ébredtünk. A panziótól a keményebbek gyalog indultak útnak a Nagyharsányi szoborpark bejáratáig, ahol a szombaton érkezőkkel találkoztunk. Rövid üdvözlés után a Nemzeti Park képviselőjének vezetésével végigsétáltunk a Villányi-hegység részét képező Szársomlyó fokozottan védett tanösvényén, ahol sok hasznos ismeretet szereztünk a térség növény és állatvilágával kapcsolatban. Közben az eső is elállt, így szép kilátás nyílt a hegytetőről a környező szőlőkre.



A túra végén visszasétáltunk Villányba, ahol a Blum pincészet lencse gulyását és sültjeit fogyasztottuk ebédre. Természetesen a borozás sem maradhatott el az ebédet követően.



Egy kis rövid pihenő, tollászkodás után kezdődött a hétvége fénypontja, a Keller pincészet kínálatában a házias hidegtál elfogyasztása, a pince borainak megkóstolása majd a svédasztalos vegyes sültekből összeállított étkek elfogyasztása. Volt ott minden, mi szem szájnak ingere, szárnyas és disznósült, töltött káposzta, túrós és mákos rétes. Mindenki megtalálta a kedvére valót. Éjfélig tartó borozgatás során korlátlanul fogyott a Rosé, a Portugieser, a Kékfrankos, a Merlot, a Syrah, a Cabernet Sauvignon és Franc.



A vége felé a technika vívmányaiból zenét csiholtak a kalandorok, és néhányan táncra is perdültek. A foglalkozás ismét elérte célját, hiszen mindenki vidáman, ki spiccesen ki még spiccesebben indult hazafelé.  Voltak, akik útközben megszomjaztak és még betértek valamelyik nyitva lévő egységbe egy- két üveg sörre. Hát ennek meg is lett a hatása, a vasárnapi korán kelés elmaradt, a reggelihez szállingózó kalandorok elég elgyötört arccal érkeztek.



Másnapos gyomrunknak jólesett a finom reggeli, a meleg tea és kávé. Nagy nehezen összecihelődtünk, elbúcsúztunk Solt Verától megköszönve a kifogástalan vendéglátást, majd elindultunk hazafelé. Útközben rövid megállót tettünk a Mecsek egyik legszebb részén, az Öreg-patak völgyében, Óbányán. A faluban megcsodáltuk a régi, helyreállított tájházakat, a falu hangulata teljesen magával ragadott bennünket. Rövid sétát tettünk a patak völgyében, megnéztük a pisztrángos tavat, a ferde vízesést és az üveghuták maradványait. Zárásként a patakparti büfében elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket a ropogósra sült Óbányai pisztrángot, majd elindultunk hazafelé.Tóth Gábor

2015. szeptember 20. Bakonybéli Családi Nap

A szigorú, kegyetlen, szívtelen meteorológusokat kijátszva napsütéses, csodás, mosolygós vasárnapot töltöttünk együtt azokkal, akik bátrak voltak, nem ijedtek meg egy kis eső gondolatától, egy kis köhögéstől, nem féltek a dagonyától, a szél fújásától, és nem mondták le utolsó pillanatban a túrát:)



És nekik volt igazuk, hisz az időjárás ismét bebizonyította, hogy a Kalandorok előtt nincs akadály! Kreatívkodtunk a Pikolóban (köszönet Marikának, Árpinak, Beának és Balázsnak, akik a nap végén takarítottak a 21. század nagy festőművészei után :), csokit ettünk, pálinkáztunk, falevelet gyűjtöttünk, ollót-kisollót-papírt-és mindenféle hozzávaló bogarásztunk :), viccelődtünk, vonatra szaladtunk, nehogy lemaradjunk, énekeltünk, sikogattunk, majdnem kiestünk a vonaton :).



A csodás szépségű Gyilkos-tónál piknikeltünk, árkot ugrottunk, ruhát sároztunk, fára másztunk, kergetőztünk, bandáztunk, ismerkedtünk:)





Majd túráztunk, nyafogtunk, élveztük, utáltuk, pocsolyába ugráltunk, makkot szedtünk, követ - hatalmasat - kerestünk, és Apával cipeltettük... Majd visszatérve megpihentünk, ebédeltünk, Árpi nyakára jártunk a pultnál, és elégedetten hazamentünk...



Remélem mindenkinek ilyen eseménydús és élvezetes volt ez a csodás nyárutó-őszköszöntő családi nap Bakonybélben! Mindenkit várunk legközelebb is!! És azokat is, akik most bármilyen okból kifolyólag nem lehettek velünk:)Tunner Ildikó

2015. augusztus 1-9. A Paklenicai szirtfalak "árnyékában"Hazánkból Horvátországot elsősorban az adriai tengerpart miatt keresik fel sokan. Mi megpróbáltuk ezt a szokásos nyári programot egy kicsit izgalmasabban tölteni, a tengerparti strandolást hegyi túrázással vegyíteni. A Velebit hegység erre a célra a legalkalmasabb, a Paklenica Nemzeti Park híres a hegymászó útjairól is, de sok túraútvonal is bejárható. A hegycsúcsok nem oly magasak, a legmagasabb csúcs a Vaganski vrh 1757 m magas, de mivel majdnem a tengerszintről kell megmászni, így azért mégis van sportértéke :-)

Augusztus elsején vágtunk neki a kb. 600 km-es autóútnak. Nagy melegnek ígérkezett az út, éppen hőségriadó idején. Mégsem ez volt a legnagyobb bajunk, hanem a szombati turnusváltás. Az első tanulság mindjárt ebből adódott, nem szabad az Adriára útnak indulni szombat nap közben, amikor még több ezren ugyanezt gondolták itthon és Közép- vagy éppen Nyugat-Európából. A nagy tumultust a horvát autópálya-kapuk csak fokozták, így mi is lefordultunk a zágrábi elkerülőn, hogy országúton menjünk egészen Károlyvárosig. Aztán ismét visszatértünk az autópályára, de ahogy haladtunk dél felé, egyre fogyott a hátralévő út, de az érkezési idő csak nem változott. Ennek oka a közvetlenül a tengerpart előtt lévő Sveti Rok nevű alagút volt, amely mérete miatt (közel 6 km a hegyvonulat gyomrában) jócskán lelassította a forgalmat. Végül csak elértük a fényt az alagút végén, ami a konkrét esetben az alkonyati fényben fürdő Adriát jelentette. Még egy hatalmas szerpentin volt hátra és elértünk a szállásig... Írtam volna, de a tervekkel ellentétben a szállást csak hosszas keresgélés és kézzel-lábbal mutogatás után találtuk meg, mivel az utazási iroda által adott GPS-koordináták sem voltak jók, sem a cím nem létezett. Végül meglett előbb az egyik apartman Maslenicában, majd megjött értünk a másik apartman tulaja is, Zdejko, aki motorjával előbb kivezetett a faluból fel a hegynek, majd valahova le az új épülőfélben lévő házak, apartmanok közé. Ekkor már elég sötét volt és a tengerpart felfedezése másnapra maradt. Addig is elsörözgettünk és bevártuk az első turnus utolsó érkezőit is. Addig is legalább háromszor elmondtam a napi túraterveket, amiből választani lehetett, bár az időjárás alaposan átírta az eredeti túratervet. Dave-ék érkeztek a legkésőbb - mivel ők kipróbálták a Budapest-Letenye-Budapest-Letenye-Maslenica utat nem azért, mert az rövidebb lenne, hanem azért mert a jogosítvánnyal nem lehet átlépni a határon. Viszont megtudtuk, hogy egy évnél nem régebben lejárt útlevéllel átjuthatsz a horvát határon és vissza is engednek.



Augusztus másodikán kirándulást terveztünk a kopár szigetre, Pagra.  Előbb azonban reggel lenéztünk a helyi strandra. Ez tényleg nem volt messze a szállástól. Ráadásul egészen sajátos hely volt. Úgy tűnt inkább helyiek látogatják, így legalább nem volt akkora tömeg. A parton pedig az Üvegtigris horvát hasonmása állt, ami a kiszolgálást biztosította reggeltől estig - persze csak mértékkel. Pag szigete egy hídon át is megközelíthető, így nem kell kompozni. Megnéztük a sziget csücskénél álló velencei erőd romjait, ami manapság csak turistalátványosság és innen lehet szépen fényképezni a Pagra vezető hidat.



Elhaladtunk a szigeten még működő sólepárlók mellett, amelyből máig sót nyernek, korábban ez adta a híres és lépten-nyomon reklámozott pagi csipkével és a sajttal a sziget gazdagságát. Szétnéztünk Pag városában, ami egy tipikus horvát kisváros a tengerparton, igazi szépségét azonban nem a városkából, hanem az öböl felett húzódó útra felkapaszkodva egy kis autósmegállóból lehetett megcsodálni. Innen tényleg csodálatos a városka panorámája a Velebit hegységgel a háttérben.



Innen megcéloztuk egy távol eső strandot, ahonnan a Stogaj sziklái is elérhető távolságba voltak. Végül nem értük el a strandot, mert bekeveredtünk egy kis falucska fel-le kígyózó utcácskáiba. Így aztán visszafordultunk és a másodlagos célponton, a Zrce Beachen kötöttünk ki. Ez a legnagyobb horvát buli-strand, tele fiatalokkal a világ különböző részéről. Mi is megmerítkeztünk egy kicsit a hangulatban és a vízben. Visszafelé megnéztük a maslenica-i közúti hidat, a „vörös hidat"közelről, ahonnan bungee jumpingoltak vállalkozó kedvűek. Este sörözéssel melegítettünk a másnapi túrára, az első nemzeti parkos kirándulásra.Augusztus harmadikán kora reggel indultunk el a Mala Paklenica völgybe. A korai indulást a nagy meleg és a ránk váró túra útvonala indokolta. A völgy az egyik nagy hasadéka a Velebit sziklatömbjének (a másik, a nagyobb a Velika Paklenica). A nemzeti park bejárata a völgy kezdetén áll, innen a völgy egy patak mentén emelkedik felfelé a sziklahasadékban. Kezdetben csak enyhébben, majd igencsak meredeken emelkedett az út a kiszáradt mederben. Időnként drótbiztosítással vitt az út egyre beljebb a sziklák közé. A megerőltető szakaszon legalább a sziklafal árnyéka és a tengerre nyíló, egyre szebb kilátás volt biztató.



A völgy a belső szakaszon ismét lankássá, majd vízszintessé vált, a haladást a nagy kövek azonban itt is nehézzé tették. Egy erdei ösvényen felfelé haladva értünk ki a patakmederből, innen már látható volt a Velika Paklenica völgy és a Velebit hátsó, legmagasabb gerince is. A déli hőségben átvágtunk a kövekből összeállított kerítések és bokrok által tarkított fennsíkon és mire elértük Jurlinét, az egykori pásztorszállásokat - ahol régen még a parti falvak lakóinak állatait őrző pásztorok laktak, de most már üresen állnak - mindenki alaposan elfáradt. Az eredetileg a túra távját 8 km-esre becsültem, de már meghaladtuk ezt, s még messze volt a vége. Jurline után következett az az erdei szerpentin, amelyen haladva előbb a Paklenica patakot, majd a Velika Paklenica völgyet elértük. A szerpentin után érthető volt, hogy miért ebben az irányban haladtunk: a fordított irány nehezebben teljesíthető lett volna. A patakon átkelve elértük a Velika Paklenica völgy legfontosabb útvonalát, amelyen már több túrázóval is találkoztunk -nem csoda, itt legalább már az erdő árnyékában haladtunk egy darabig. Az eredeti úton értük el az Anica Kuk alatti mászófalakat - ahol most is sziklamászók kapaszkodtak felfelé. Ez a nemzeti park leghíresebb része, s ez teszi különlegessé a völgyet. Csodáltuk egy darabig a mászók tudását és merészségét, majd a park bejáratát elhagyva Marasovici egyik éttermébe mentünk. Az asztalok az útkereszteződésben egy dobogón álltak - fák árnyékában. Itt vacsoráztunk meg a lassan enyhülő melegben, itt csatlakoztak hozzánk sofőrjeink, akiket egy szlovák túrázó vitt vissza a Mala Paklenica völgy bejáratához, a kocsikhoz. Vacsora és sörözés után tértünk vissza szállásunkra. Nem kellett ringatni senki sem aznap este. Nagyjából 16 km-es távot gyalogoltunk és 700 m volt a napi szintemelkedés.



Augusztus negyedikén lassan indult a nap, a tegnapi túra fáradalmait pihentük, a szállásunk alatti strandra mentünk le megmártózni, s a szállásunk nagy teraszán hűsöltünk. Ebéd után, amikor már egy kicsit enyhült a hőség néhányan elindultunk a Zrmanja folyó szurdokvölgyébe a Krupa kolostort megkeresni. A szurdokvölgy egy különleges szépségű terület, ahol raftingtúrákat szerveznek, s a folyó vízesései közül a legszebbek csak vízen közelíthetők meg.



A folyóvölgy - és a Velika Paklenica völgye - gyermekkori élményünk, a Winnetou-filmek forgatási helyszíne is volt. A hegyekből csatornán a folyón épült vízerőműhöz levezetett patak mellett elhaladva mi is leértünk a folyóhoz. Itt elértük Bervetov Buk-ot, ami a rafitingosok végállomása és ahol egy egynyomtávú acélhíd ívelt át a folyón. Itt a Plitvicei tavakhoz hasonló kis vízeséseken folyik át a Zrmanja, csakhogy itt a vízesések alatt szabadon fürödhetsz is, a kempingből pedig az acélhídra jártak ki a fiatalok, hogy onnan ugráljanak a vízbe. A hídon átkelve elgyalogoltunk egy középkori őrtorony maradványaihoz, a Kula Klisinához, ami egy kukoricás mellett emelkedett a folyó egykori árterének szélén. Felmásztunk a toronyba a kilátás kedvéért. Innen kisebb eltévedésekkel, autóval eljutottunk a folyó felső szakaszán álló Krupa monostorhoz. A monostor nagy részét felújították, be belülről nem tudtuk megnézni. A monostor szerb ortodox egyházi intézmény, ami a Balkán egyik leghíresebb és legrégibb ortodox emléke - ami már önmagában is különleges, hogy Horvátországban található. A monostortól meredek szerpentinen jutottunk fel a főútra, ami hegyoldalban kanyargott, s az autópálya megépítése előtt ez volt az egyetlen útvonal, amelyen el lehetett jutni az ország belsejéből Paklenicához. Az alkonyati fényben még megálltunk megcsodálni a folyóvölgyre nyíló kilátást, majd visszatértünk a szállásra. Estére aztán szépen sorban megérkeztek a rövid programra nevező barátaink is.



Augusztus ötödikén immár teljes létszámra kiegészült csapatunk a Bojin kuk csúcsára indult. Ez egy különálló sziklavilág, ami viszonylag távol esik a Paklenica völgyétől. A csúcs legkönnyebben egy parkolóból közelíthető meg, amely a tengerpartról meredeken felfelé ívelő szűk, kanyargós út végén áll, 700 méter magasan. A parkolóból tisztán látható volt a csúcs és az odavezető út nagy része.



Az út előbb bokros, kis fás szakaszon vezetett lefelé, majd a köves-sziklás út felfelé indult és egy dombháton haladtunk fel nagyjából 900 méterre. A sziklaormok egy medencét vesznek körül, ahol különös sziklaormok állnak, a legfurcsább egy csigára emlékeztet (vagy akár más is eszünkbe juthat...). Utunk a medencébe vitt le, majd a sziklaoldalban egyensúlyoztunk egészen a drótkötél alá. A kötélbiztosítás úgy 150-200 méter hosszan vezetett és a csúcsgerinc alatti kuloárhoz való feljutást könnyítette meg. Felszerelés nélkül is járható volt, óvatosan és lassan.



Mindannyian megoldottuk a feladatot és feljutottunk a Bojin kuk 1100 méter magasan álló csúcsára, ahonnan mind a tenger, mind a Velebit távolabbi gerincére szép kilátás nyílt. Megpihentünk egy kicsit, majd nekivágtunk a lefelé vezető útnak, amely még nagyobb odafigyelést igényelt, mint a felfelé vezető út. Az út felső szakaszán hol meredekebb, hol lejtősebb sziklafalon biztosítás nélkül haladtunk lefelé, majd elértük az erdős szakaszt, ahol sziklák között haladva kerültük meg a Bojin kuk sziklatömbjét.



A tűző napon különösen nehéz volt haladni, s alig vártuk, hogy újra meglássuk a csiga szikláját. Innen az utunk ugyanaz volt, mint idefelé - csak fordított szinttel. Mire visszaértünk a forró autókba már mindannyiunknak elfogyott a vize és el is fáradtunk rendesen. Korai vacsorára Dinkó, az öreg éttermébe mentünk, ahol igazán ízletes a hal, amelyet a házigazdák néhány gyakorlott mozdulattal kifiléztek nekünk. A nap végén a pihenés és a sör is jól esett.Augusztus hatodikán az előző napi túra fáradalmait pihentük ki. A meleg nem hagyott alább, így a fedett teraszon, vagy a vízben volt csak elviselhető. Délután néhányan elmentünk ismét Bervetov Buk-hoz, csak most vittünk magunkkal fürdőruhát és meg is mártóztunk a vízesések alatt. Visszatérve a sörözés közben megindult a tervezgetés, hogy az eredeti célunkat, a Vaganski vrh-t lehetőleg ne nagy melegben másszuk meg, hanem előbb az merült fel, hogy kora hajnalban induljunk neki, majd az vetődött fel, hogy este vágjunk neki, s a hajnalt köszöntsük a csúcson. Az igazán nagy élmény lett volna... Végül elmaradt a csúcstámadás, az augusztusi nagy meleg nem tette lehetővé.



Augusztus hetedikén - a Vaganski vrh helyett - csapatunk a klasszikus útvonalat járta be a Paklenica-völgyben: a park bejáratától indultunk, a sziklamászók fala alatt haladtunk el, majd a meredekebbé váló nagy kövekkel kirakott úton értük el a Paklenica folyó mentén húzódó réteket. Szerencsére árnyékban haladhattunk, s a régi malom mára turistaszállássá alakított épületei mellett elhaladva értük el a patakvölgytől elkanyarodó útnál a Dom Paklenicát. A Dom Paklenica a legnagyobb szállás a parkban, ahol ellátást is kaphatunk. Mi csak egy sörre álltunk meg, majd tovább mentünk Ramici Dvoriba.



Itt eredeti vendéglátásban volt részünk a sör mellé többféle rövidet is kaptunk, jobbat és rosszabbat egyaránt. Ebből a házból - mivel magasabb volt a Dom-nál, nagyjából 500 méteren - be lehetett látni az egész völgyet is. Innen elmentünk a hármas útelágazáshoz, ahol szétválik a három útvonal, amely a Vaganski vrh-ra visz. Fotózkodtunk, majd visszaindultunk a völgybe.



Jó volt a völgyi úton az árnyékban sétálni és jó volt a patakban is megmártózni. Este néhányan bementünk a közeli Zárába. Itt minden este összegyűlik a tengerparton nyaralók sokasága, s tényleg nagy fieszta alakul ki a különböző emberekből. Magyar szót is gyakran hallottunk. Az óvárost, a tengeri orgonát megtekintve tértünk vissza Maslenicába.Augusztus nyolcadikán délelőtt a helyi strandon fürdőztünk, ahol különleges élményben volt részünk. A tengeröbölbe tévedt delfint a helyiek sokáig kísérték, Eszter és Péter meg is simogatta őt.



Délután ismét bementünk Zárába, egy kis városnézés és egy horvát „tengeri" vacsora erejéig.



Sajnos ezzel lassan el is kellett búcsúznunk a horvát tengerparttól, mert másnap már indulnunk kellett haza...Megyes Géza

2015. június 05-07. A Szlovák Paradicsomban

Az idei nyár első hétvégéjét a túrázók paradicsomában, a Szlovák vagy ha jobban tetszik a Felvidéki Paradicsomban töltöttük, amely az ország egyik legnagyobb természetvédelmi tájegysége. A mintegy jó ötórás utat a péntek délutáni melegben könnyedén abszolváltuk, a nem kívánt meglepetések azonban csak ezután értek...Miután megtaláltuk előre lefoglalt „szállásunkat", közölte a házi néni, hogy „van nagy probléma". Gondoltam, nem tudja vállalni a vacsorát, reggelit, hát ilyesmi gondolatok keringtek fejemben, de sajnos tévedtem. Közölte, hogy nincs meg a szállásunk, mivel nem egyedül övé a ház és a kedves rokona nem engedi kiadni. No, ez igaz vagy sem, talán sose derül ki. Ami viszont nagyon felbosszantott, hogy még két nappal indulás előtt is felhívtam, és közölte, hogy minden rendben, majd miután kiderülhetett a nem kicsi probléma, elfelejtette közölni velünk... Innentől kezdve nem volt mit tenni, improvizálni kellett és mielőbb szállást találni 20 fős csapatunknak. Ezt a kálváriát most nem kívánom részleteiben papírra vetni, de kisebb nagyobb, inkább nagyobb nehézségek árán, Káposztafalván estére sikerült elszállásolnunk mindenkit, igaz 2 külön helyen... A lengyel nemzeti ünnep nem könnyítette meg amúgy sem rózsás helyzetünket, lengyel barátaink gyakorlatilag elözönlötték a települést, úgyhogy szabad kéglit találni igazi kihívásnak bizonyult a kis falucskában...Ennyi intermezzo után nagy várakozásokkal tekintettünk hétvégi kalandjaink elé. Szombat reggel a készülődés után kis csapatunk Podlesok kemping parkolója felé vette az irányt. Igaz itt aszfaltot tapostunk, de a szikrázó napsütésben felénk mosolygó közeli Magas-Tátra fenséges látványa ellenállhatatlan vágyakozást ébreszthetett bennünk a hegymászásra.



Podlesok parkolójában túravezetőnk rövid tájékoztatója és a Nemzeti Park belépőjének megvásárlása után nekivágtunk a mély, néhol nehezen megközelíthető völgyszakadékokkal és zuhogó vízesésekkel szaggatott hegyhátnak. Igen forró nyári napnak örvendhettünk, így külön felüdülésnek érezhettük a völgyhasadékban kanyargó, hűvös ösvényünket. A Száraz-víz-szurdok útja egyre izgalmasabbá vált, fém és falétrákon, pallókon, szikláknak támasztott fatörzseken kapaszkodtunk egyre feljebb.



Le a kalappal a legkisebbek előtt (10 éves Blanka és 7 éves Lóri fiam), akik néhány felnőttet megszégyenítő módon, kis hegymászóként vették sorra az akadályokat. Fegyelmezettségben és odafigyelésben nem volt hiány. Sok túrázó járt a szurdokban, de a létrák előtti néhány perces várakozást kiválóan kihasználhattuk csodás fényképek készítésére. Ennél nagyobb akadályoztatással nem kellett szembesülnünk. 550 m-ről majd ezer méteres magasságig kapaszkodtunk! Folyamatosan ámultuk-bámultuk a turistautunkat övező számtalan, porló vízesést, barlangot, búvópatakot. A Száraz-víz-hegy tetején kicsit megpihentünk, majd némi gyaloglást követően eljutottunk egy középkori kolostor romjaihoz, a Vörös-kolostorhoz, ahol egy vendéglőben oltottuk szomjunkat.



Jól is esett kinek a sör, kinek az üdítő ebben a tikkasztó melegben. Innen a Hernád-áttörés érintésével tértünk vissza Káposztafalvára. A Hernád-áttörésre való rátekintésünk során kaptunk egy kis ízelítőt a vasárnapi programból.Igen finom vacsoránkat a faluban lévő hangulatos vendéglőben költhettük el, ahol este szurkolhattunk a Barcelonának vagy a Juventusnak a BL döntőben. Annyi élménnyel gazdagodtunk a nap során, és oly kellemesen elfáradtunk, hogy bizony, sokunknak nem maradt ereje végignézni a meccset...



Vasárnap miután gyűjtöttünk egy kis energiát és elhagytuk szállásunkat, nekivágtunk a Hernád-áttörésnek. Ugyanúgy Podlesok parkolóban gyülekeztünk, ahol némi szerelvényigazítás után elindultunk a Hernád folyó felé. A folyó mellett hamar pallósor fogadott. Először fa, majd egyre több helyen fémpallókon haladtunk, ahol nagyon kellett lépéseinkre és a gyerkőcökre is figyelni.



Néhol oly' magasan vezetett ösvényünk, hogy óvatlan félrelépés szerencsétlen esetben végzetes következményekkel is járhatott volna. Köszönhetően gyakorlott túrázókból álló csapatunknak, a mai nap is problémamentesen lezajlott.



Különösen szívesen gondolok vissza azokra a percekre, amikor a Hernád fölött átívelő függőhidakon keltünk át. Egyszerre maximum öten tartózkodhattunk a kissé lengő hídon, hát még akkor, hogy lengett, ha valaki viccesebb kedvében érezte magát :)



A vasárnapi etap a szombati tízessel szemben 17 km, így sok pihenésre nem jutott idő. A Tamásfalvi-kilátó előtt még betértünk egy erdei büfébe. Utána pedig lehetett folytatni az utat a kilátó felé, vagy rövidítve a sárgasáv jelzésen elindulni a parkolóhoz. Látván fiam fáradságát, nem akartam túlfeszíteni a húrt, így mi a rövidítés mellett döntöttünk. Még így is fel kellett kapaszkodnunk 652 m-es magasságig, úgyhogy visszagondolva, egyértelműen jól döntöttünk. Persze irigykedve nézem a többiek fényképein a Tamásfalvi-kilátóhoz vezető izgalmas, fém pallósort, a fák kiálló gyökerein felkapaszkodó ösvényt és a szédítő panorámát nyújtó, hatalmas sziklatömböt, a Tamásfalvi-kilátót.



A megpróbáltatások után szerencsésen visszaért mindenki az autójához. Ezúton is gratulálok mindenkinek, különösen a gyerekeknek! Hosszú, fárasztó, de annál élménydúsabb napunk után az esti órákban mindenki biztonságosan hazaért és álomra hajthatta élményektől zakatoló fejét otthonában.



Összességében június első hétvégéjén a sok helyütt mély, sötét, nehezen megközelíthető völgyszakadékokkal és zuhogó vízesésekkel tarkított hegyháton, a túrázok paradicsomában kalandoztunk. A tájképi szépségek, az izgalmas, minden pillanatban maximális figyelmet igénylő ösvények bejárása feledhetetlenné varázsolta csodálatos kirándulásunkat. És mindehhez párosult a zavartalan, szikrázó napsütés és a vidám társaság. Kell ennél több egy Kalandornak?Tunner Levente

2015. 05. 16. A Cseszneki Vasalt Utakon

A Kalandor-adrenalinvadászokkal ezúttal Magyarország első via ferrata útjait látogattuk és hódítottuk meg. Az előző napi esőzések után a szombat délelőtti Erzsébet Vendégházi találkozóra elállt az égi áldás és némileg felszáradtak a sziklák is. Előzményként érdemes megemlíteni, hogy a rendezvényre vonatkozóan Egyesületünk beszerezte a helyi Önkormányzat jegyzőjétől és az üzemeltetőtől az engedélyt a rendezvény lebonyolítására (de erről még később...)!



A nagy érdeklősének köszönhetően két csoportra kellett osztódtunk. A vendégházban gyűjthettünk egy kis erőt a mászásra és bérelhettünk via ferrata felszerelést is. Az első csoport fél 11-kor neki is vágott a Kőmosó-szurdoknak, hogy kipróbálják a Cseszneki vár melletti vasalt utakat! A szurdokban oktatást kaptunk a felszerelés használatáról, a ferratazás technikájáról és a biztonsági előírásokról. Ezután a fokozatosság elvét betartva három különböző nehézségű pályán tehettük próbára ügyességünket, bátorságunkat és erőnlétünket. Kezdetnek a Cseszneki vár felé tartó Ostromlók Útja leküzdése nem kis kihívásnak bizonyult. Az első néhány lépés technikai szempontból a pálya legnehezebb része. Kikerülhető, de nem érdemes, mert ez gyakorlatilag szűrőként is funkcionál. Ha ez sima ügy, akkor valószínűleg fent sem lesz baj. A kötélhíddal és néhol kimondottan meredek részekkel színesített 120 m hosszú, 60 m szintemelkedésű, C fokozatú pálya teljesítése gyakorlott ferratazók számára is jelentős próbatétel, hát még kezdőknek...



Ezután a Várpanoráma Úttal folytattuk, amely még hosszabb (180m), szintemelkedése: 60m és D fokozatú. Itt már több helyen függőlegesen kellett felkapaszkodnunk a sziklákra, jól megdolgoztattuk felsőtestünk izmait. Ma sok-sok csoport választotta a ferratazást szombati szórakozás gyanánt, így néha kissé kényelmetlen helyen és sokáig kellett várakoznunk a továbbhaladásra, de ilyenkor kárpótolt minket a tényleg fantasztikus kilátás. Sok helyen alattunk hatalmas mélység tátongott vagy épp a vár csodás panorámája fogadott... Nekem ez a kedvenc pályám :)És, aki bírta még erővel az extrém nehézségű, E fokozatú, Tálos Zoltán emlék-utat is teljesítette. A 70 m hosszú, 30 m szintemelkedésű drótösvény első méterei teljesen függőlegesek. Ide bizony kellett erőnlét és karizom, le a kalappal a legvagányabb Kalandorok előtt!



Ezen a csodás hétvégén mindenki belekóstolhatott és remélhetőleg bele is szeretett a vasalt utak világába! Kora este, mikor már mindkét csoportunk tagjai szerencsésen befejezték a mászást, ízletes vacsorát fogyasztottunk el a vendégházban. Kemencés csülköt ettünk burgonyával, savanyúsággal, kenyérrel, vörösborral és házi pálinkával lekísérve. Ezzel azonban még mindig nem értek véget a kalandok: este a vendégház udvarán kipróbáltuk az íjászkodást. Különösen nagy élménynek bizonyult a gyerekeknek is!



Aki akart, megszállhatott a vendégházban, jó néhányan úgy döntöttünk, hogy nem sietünk haza... Másnap svédasztalos, ízletes, házias készítményekkel bőségesen bereggeliztünk, majd - ekkorra már kicsire zsugorodott csapatunkkal - nekivágtunk a Csesznek környéki szurdokoknak. Ez a Bakonyban az (egyik) kedvenc körtúrám! Természetesen megtekintettük a Kő-árkot, az erdei üveghutákat, végigjártuk az Ördög-árkot, bemásztunk a Bakony legnagyobb barlangjába, az Ördög-likba és átmásztunk az Ördög-gáton. Levezetésként majd' 15 kilométeres sétával zártuk ezt a cseppet sem unalmas hétvégét.



Mivel oly' sikeresnek bizonyult első via ferratás kalandunk, ezzel kapcsolatban néhány fontos infót is hadd osszak meg!A cseszneki és az új, tatabányai vasalt utak helyi védettség alatt álló területen találhatók. Így ezek használata a védett területeken természetvédelmi és vagyonkezelői engedélyhez kötött. Egyesületünk rendelkezik engedéllyel a cseszneki ferrata használatára ez év végéig, így a BKTE tagok korlátlanul és díjmentesen mászhatják a cseszneki falakat az engedélyben szereplő természet és balesetvédelmi feltételek betartása mellett!



A nemrég átadott tatabányai fal számunkra még ismeretlen, de ősszel várhatóan ide is eljuthattok velünk szervezett keretek között, és igyekszünk mielőbb megszerezni ezen drótösvények használatára is az engedélyt.És ez még nem minden: aki szeretne nemsokára via ferrata vezető oktatásban is részesülhet:) Részletek hamarosan!Tunner Levente

2015. május 09. Ültünk a vonaton... Nagycenken

Szép számmal gyűltünk össze a nagycenki kirándulásunkra. A reggel meglehetősen izgalmasan indult, sorra hívtak minket a családok, akik a Győr határában történt baleset dugójában rostokoltak... Szerencsére mindenki időben megérkezett, és felszállt a kisvonatra.



A nagycenki Széchenyi Múzeumvasút 1970 és 1972 között épült, és eredetileg úttörővasútként üzemelt. Az ország különböző részein megszüntetett kisvasutak járműveinek őrzésére jött létre, és az őrházak is az eredeti vasúti őrházak mintájára készültek. Az Ikva patak 3-nyílású hídja, valamint a Bátorság, Nádtelep és Szurdokpüspöki elnevezésű őrházak színes színfoltjai az útnak.Az állomás közelében megtekintettük a mozdonyskanzent, ahol gőzmozdonyok, személy-, teher- és rönkszállító kocsik láthatók. Megtalálhatóak itt az 1000 mm nyomtávolságú  ipartelepi mozdonyok, a 760 mm nyomtávolságú mozdonyok, valamint a 600 mm nyomtávolságú erdei vasutak is, melyek egyik jelentős képviselője a Triglav nevű gőzmozdony, mely a hegycsúcs közeli Bohinyi tónál szolgált.



Ezután szemügyre vettük a Széchenyi kastély impozáns épületét, valamint a felújított, csodaszép növényekkel, virágokkal tarkított kastélykertet. A labirintus sövények között vidáman kergetőző gyermekek csivitelése, nevetgélése zene füleinknek.Az Nógrád megyei Alsócsécsénykéről származó Széchenyi család tagjai politikusként, államférfiként, főpapként és katonaként szereztek érdemeket, majd grófi címet szereztek. A családi vagyont 1967 - ben Szécsényi György érsek, Magyarország prímása alapozta meg. Nagycenk neve kezdett szorosan összefonódni a Széchenyi családdal. A kastély építését 1750-ben Széchenyi Antal generális kezdte meg, majd unokaöccse, Ferenc örökölte. Ő helyezte itt el több híres gyűjteményét, amely kéziratokból, ősnyomtatványokból, könyvekből, metszetekből, térképekből állt. A kastélyt átépíttette, ekkor kapta a klasszicista homlokzatot, amelyen erkélyt és domborműveket helyeztek el. Halála után István fiára szállt a vagyon, aki a kastélyt Hild Ferdinánd soproni építésszel kibővíttette, a főépület mellé két szárnyat emeltek. A kastély 1945-ig maradt a Széchenyi család birtokában.1973-ban nyílt meg a Széchenyi István Emlékmúzeum, amely a család életét, történetét, és István munkásságát mutatja be.Az épületegyüttes keleti részén található a méntelep, ahol csodaszép ménest, szebbnél-szebb lovakat, pónikat nézhettünk meg.Ezután megtekintettük a Hársfasort, amely Európa egyik legszebbike, a magyar növénykultúra világcsodája. 1754-ben telepített Széchenyi Antal, eredetileg 645 darab kislevelű hárs kísérte a lovagolni vágyókat. Erdődy Hanna kívánsága szerint férje, Széchenyi Béla a hársfasor végében helyezte végső nyugalomba, és emeltetett neki egy szarkofág alakú síremléket. Felesége halála után Béla búskomorságba esett, ázsiai körútjáról hozott növénykülönlegességekkel ültette körül a sírt. 46 év özvegység után felesége mellé temették.A hársfasor szomszédságában csodálhatjuk meg az „Öreg Bükk" Ökoturisztikai Rekreációs parkot - szoborparkot. Itt helyezték el a korábban Nagycenk utcáin állott szobrokat, amelyek a háborúban megrongálódtak, vagy eltűntek. Felkutatták, restaurálták és méltó helyen állították ki e kőemlékeket.



Az elszántabbak végigjárták a 2,6 km hosszú hársfasort, és megtekinthették a híres síremléket, a kalandvágyóbbak további látnivalókat kereshettek a városban (Széchenyi mauzóleum, régi mesterségek szerszámkiállítása), a lustábbak, fáradtabbak, kisgyermekesek visszatértek a mozdonyskanzen udvarán felállított játszótérre, ahol a csemeték vidáman szórakozhattak a vonathintán és a gőzös - mókuskeréken, miközben fáradt őseik sebeiket nyalogatták. Ízletes lángost ettünk Mari néni büféjében és hűs sört kortyoltunk hozzá.A fertőbozi Gloriett kilátó most kimaradt az életünkből, de aki errefelé utazik a jövőben, mindenképp iktassa be a csodás épület megtekintését! A Csúcsos - dűlő 187m magas dombjára épített emlékcsarnokot József főherceg tiszteletére emeltette gróf Széchenyi Ferenc 1801-ben fertőrákosi mészkőből. A napóleoni háborúk idején került a településre a hadsereg fővezére, Magyarország nádora. Több ízben felkereste Fertőboz vidékét, és a gróffal együtt gyönyörködtek a tájban a magaslatról, ahonnan szép időben akár 60km-re, Pozsonyig is ellátni. A henger alakú, kupolával zárt kilátó klasszicista stílusban épült.



Összességében egy csodás, élménydús napunk volt, remélem minden résztvevő így van ezzel :)Tunner Ildikó

2015. március 28. Gaja-szurdok

Hát ezen a viharos márciusi napon mindenre számítottam csak 110 aktív, Gaja-szurdokba vágyó Kalandor lábra nem. A 110 láb gazdáinak megoszlása akár találós kérdés is lehetne, de ne csigázzuk tovább a kíváncsi kedélyeket: 49 természetbarát túratárs és 3 kutyus vágott neki a Kelet-Bakony egyik legszebb részének.



Bizony viharos időben indultunk, a szél vitt mindent csak - még ez a szerencse - minket nem. Lobogott hajunk, repült sapkánk és néhol még a hangom is tovaszállt, pedig ezen a túrán úgy gondoltam - a sok látnivalóra való tekintettel - mesélősebbre, szemlélődőesebbre vesszük a stílust.A túráról és Bodajk várósáról történő tájékoztató után csupán néhány perces „színházi" késéssel a Fenyő büfétől indultunk sétánkra. Ha valaki több mint 10 percet késett vagy utolért, vagy lemaradt... :)



Az első Bodajki nevezetesség, ahol tiszteletünket tettük: a Tófürdő. Érdekesség, hogy, a Kálvária-hegy tövében közel száz, ásványi anyagokban gazdag, szénsavas, 14-19 Celsius fokos karsztforrás tör fel, melyek vizének nagy része itt, a település központjában kis tóvá egyesül. Feltűnő még, hogy a fürdő nincs bekerítve, bárki szabadon látogathatja. Tavaly Egyesületünk tagjait egy kis „túrapont-gyűjtő" játékra invitáltam és most a Bodajki Gyógyfürdőnél jutalmaztuk meg a legjobban teljesítőket. Ezúton is gratulálunk: Tóth Esztinek, Tunner Ildinek, Kovács Nórinak, Csizmazia Jánosnak és Magdikának. Idén is tartsanak velünk minél többször!



Utunk a barokk stílusú Római Katolikus Nagytemplom mellett vezetett, melyet 2013-ban szépen felújítottak és a templom zarándokudvarán található a Szűz Mária szobor és a szentkút. Majd felkapaszkodtunk a Kálvária dombjára, amely a Hochburg-Lamberg-kastély mellett Bodajk fő látványossága. Az 1736-ban épült Kálváriához meredek ösvényen kaptattunk fel a stációk mentén, a kopár dombtetőn álló keresztekig. A kálváriadombon áll a három kereszt, illetve Mária és Szent János evangélista szobra.



És ezzel még mindig nem ért végett a Bodajki nevezetességek felkeresése, felkapaszkodtunk a város fölé emelkedő Kesellő dombjára (214 m). A volt kőfejtőben található Szoborpark mellett hagytuk el a települést. A Szoborpark 1994 óta működik, lehetőséget nyújtva szabadtéri kiállítások, rendezvények megtartására. A sziklák között Barka László szobrász munkái adják a kiállítás állandó anyagát. Innen visszatekinthettünk a település északi felére, mögötte a szélesen elterpeszkedő Móri-árok síkságára, még mögötte a Vértes szinte szabályos fennsíkja is felbukkant, de előttünk feltűntek a Bakony utolsó, vagy mai szemszögünkből nézve, első lankái is.A piros sáv jelzésen léptünk be a Gaja-völgyi Tájcentrumba, melyről érdemes tudni, hogy 2014 májusában, jelentős európai uniós támogatással újították meg. Az Országos Kéktúra Gaja patak melletti, itteni szakasza babakocsival vagy kerekes székkel is végigjárható.



A Tájcentrum számtalan látnivalója közül túránk során a szintén teljesen megújult Alba Regia-forrást értük el elsőként. A forrás a nevét Székesfehérvár város 1000 éves fennállásának tiszteletére kapta a Fejér Megyei Természetbarát Szövetség 1971 októberében tartott bodajki találkozóján. Régebben Borjúkútnak nevezték, ma Haja-kútnak is hívják. A térség dolomit rengetegében nagyon szerény, de állandóan csörgedező vizével egyedül képviseli a forrásokat.



Néhány hajtűkanyar után elértük a Halomsírokat. „Itt korábban 9 halomsír állt, amely az ie. 650-550 táján itt élt népcsoport vezetőinek temetője volt. A koravaskornak nevezett időben a halottakat elégették és hamvaikat kisebb-nagyobb edényekben vagy elszórtan helyezték a földbe. Sírjukba kerültek a máglyán viselt ruhadíszek, a férfiak fegyverei, szerszámai, sőt még a halotti lakoma maradványai is. Az előkelő halottak sírja fölé halmot emeltek. A 9 halmot az elmúlt évszázadban feldúlták, kirabolták, mindössze 2 maradt sértetlen. Ezeket régészeti ásatással 1983-87 között feltárták..." Miközben a Halomsírokról beszélgettünk 2 őzike riadt fel az erdőben, majd szökkent tova a rengetegbe, az emberek által kevésbé érintett távoli nyugalmat remélvén... A Gaja-völgyi térség már Szent István idejében is kedvelt vadászterület volt, ezért is nevezték el most róla a vadasparkot. Állítólag maga Szent István is vadászott a már akkor is vadakban bővelkedő területen. A vadgazdálkodásról, Bársony István munkásságáról és a ritkaságnak számító, nálunk nem is őshonos szikaszarvasról azonban csak később tudtunk meg többet a lehető legautentikusabb forrásból...



A Halomsírokat elhagyván rácsatlakoztunk az Országos Kéktúrára, ahol néhány lépést kellett csupán tennünk, hogy csodás kilátás részesei lehessünk. Távolban feltűnt az ország egyik legszebb környezetben lévő tava, a Fehérvárcsurgói víztároló. A tó maximális feltöltés esetén 223 hektáros vízfelületre növelhető. A víztározó típusa: völgyzárógátas tározó. A tónak kijelölt strandja van, de a zsilipje is kedvelt fürdőzőhely a környékbeliek körében. Nyáron szórakozóhely is üzemel a tó partján, valamint egész évben működik a csónakkikötő. A természeti környezet magával ragadó, az infrastruktúra viszonylag jó. Híres horgászhely, rekordfogásokkal (pl. harcsa : 218 cm, 77 kg).



Vadkerítést másztunk, majd szűk ösvényen kanyarogtunk le az Öreg-hegyről. Közben csodás virágokat fényképezhettünk, mind közül is kiemelkedik a tavaszi hérics szép, tekintélyt parancsoló sárga virága, de túránk során találkoztuk többek között ibolyával, odvas keltikével, salátaboglárkával, bókoló fogasírral, kónya vicsorgóval és már kissé „elfáradt" hóvirággal, sőt leánykökörcsinnel is...



Leérvén a műútra hamar elértük a Keleti-Bakony legfontosabb és legtisztább vízfolyását, a Gaját. A patak vadregényes tájakon csobog keresztül, érintve két festői szépségű szurdokvölgyet, melynek egyikét tavaly jártuk be, majd pillanatokon belül beléphettünk a másikba, a 4 km hosszú, több helyen meredek falú Gaja-szurdokvölgybe.



Hosszabb pihenőt a pisztrángos, Erdei-tónál tartottunk, ahol a bátrabbak még jégkrémet is ettek a huzatos réten. Tavaly itt is történtek fejlesztések, pl. új, 120 férőhelyes esőbeálló épületet adtak át.



A Millenniumi fánál elkészítettük hagyományos logós csoportképünk, majd a kiíráshoz képest némileg módosítottuk útvonalunk és a Bársony István Emlékház felé vettük az irányt, ahol erdő- és vadgazdálkodási kiállítást tekinthettünk meg. Mivel a tervezettnél - szerencsére - jóval többen gyűltünk ma össze, ezért két részletben tekinthettük meg a kiállítást. A természetjárás egyik legnagyobb alakjáról elnevezett házban Takács Tibor feledhetetlen előadást tartott a környék erdő és vadgazdálkodásának múltjáról, jelenéről.



Kérdéseinkre is készséggel válaszolt, innen abszolút pozitív benyomásokkal távozhattunk. Ha valaki erre jár, csak ajánlani tudom, keresse fel a Bársony-házat. Bejelentkezés szükséges (06 30 411 23 11).



Visszabandukoltunk a kék négyzet jelzésen, de nem a tóig, mert a kék háromszögön ismét kisebb „hegymászás" várt ránk, hogy elérhessük a Gaja-völgyi Vaskeresztet. A Vaskereszt gróf Károlyi Viktor emlékére készült. A szájhagyomány szerint szerelmi bánatában ezen a helyen hajtott le fogatával a mélybe. A család szerint öngyilkosságát pillanatnyi elmezavar okozta. A Gaja-szurdokra és a Fehérvárcsurgói víztárolóra a panoráma innen is frenetikus!



Szűk ösvényen lelépcsőztünk a szurdok legnevezetesebb látnivalójához, az Ádám-Éva fához, mely eredetileg két öreg tölgyfa volt. A nagyobb méretű Ádám és a kisebb termetű Éva. Ma már csak Ádám látható, amely a 60-as években tűz áldozata lett és kidőlt. Sokáig hídként funkcionált a Gaja-patak felett, míg tavaly itt új fahíd is készült. A fának oly hatalmas a törzse, hogy akár gyerekek el is bújhatnak benne, de a tetejéről pecázhatunk pisztrángra is...



Innen az OKT-n folytattuk utunk végig a Gaja patakot követvén egyre beljebb a meredek sziklafalak határolta szurdokvölgyben. Elértük Sobri Jóska barlangját is, amit azonban nem kutattunk fel, bár lehet, meg se találtuk volna, hisz nem véletlenül rejtekhely, annak idején itt talán a törvény emberei sem találtak rá a legendás bakonyi betyárra...



Miután magunk mögött hagytuk a Gaja-szurdokot újabb kaptató várt ránk. A kéktúrát követve, a Bakony legkeletibb nyúlványait leküzdve értük el a Bodajki sípályát. Az 1985-ben épült tányéros sífelvonó szebb napokat is látott... A korábban műanyag borítással is ellátott 350 m hosszú pálya ideális volt gyerekek és tanulók számára is. Ez mára már sajnos a múlt, a felvonó, a pálya lassan-lassan az enyészet útjára lépett...

Összességében jó 15 kilométeres túránk több mint 500 méteres szintemelkedéssel igazán emlékezetesre sikerült. A mai napon biztos, hogy mindenki látott s hallott újat. Aki nem tarthatott velünk, mielőbb keresse fel a Gaja-völgyi Tájcentrumot, akik pedig elkísértek minket mai körtúránkon, nekik köszönöm a részvételt, a kellemes társaságot.



A Bakonyi Kalandorok legközelebb is várnak Benneteket, figyeljétek túranaptárunkat!Tunner Levente

2015. 02. 08. Hótalpas túra az Alsó-Ausztriai Rax-fennsíkon
avagy a plátói szerelem...

A magashegyek szeszélyeiről, veszélyeiről gyakorlatilag regényeket írhatnánk, most azonban mégis egy nem is oly régen egyik Egyesületi tagunk, János tollával leírt mondat immáron másodszori totális aktualitása és beigazolódása jut elsőként eszembe: „2.000 m körül az időjárás mindig tartogathat meglepetést".



Úgy látszik a Rax-Alpok lassan a Bakonyi Kalandorok mumusává válik. Tavaly májusban és most is megmutatta hatalmas erejét a hegy és ma sem adta könnyen magát! Hótalpas túránk kezdetekor jóformán olyan érzésünk lehetett, hogy ismét kívülről nyalogatjuk a mézes csuprot, szerelmünk továbbra is plátói...



A reggel 9 órás találkozóig mindenki odaért a Rax-Seilbahn alsó állomásánál lévő parkolóba (528 m), ahol hideg, hóesés és vad szél fogadott minket. Aki tehette, inkább bent várakozott a felvonó meleg várótermében. 30 Kalandorral együtt hónunk alá csaptuk a hótalpakat és a kabinos felvonóval nekivágtunk a Rax-fennsíknak (1547 m)! Ami azonban fent fogadta csapatunkat, minden korábbi várakozásunkat felülmúlta. 100km/órás széllökések és tomboló hóvihar.



A túravezetőkkel együtt úgy döntöttünk, hogy első a biztonság és ilyen körülmények között a Rax-fennsíkon nem fogunk hótalpazni, még akkor sem, ha néhányan az irreális körülmények ellenére is szerettek volna elindulni. 



Ez a program nem arról szólt, hogy a legextrémebb kihívást keresve egyesek esetleg fagyási sérüléseket szerezzenek, netán eltévedjenek, elvesszenek... Mert sajnos a látótávolság is veszélyesen karcsúnak, szinte már-már nem létezőnek bizonyult. Közös elhatározással úgy döntöttünk, B tervet keresünk.Sokkal védettebb és alacsonyabb helyre, a közeli Weichtalhaushoz (547 m) autókáztunk, ahol azonban a délelőtti nehézségek ellenére ténylegesen megkezdhettük hótalpas kalandunkat!



Kisebb hótaposó séta után hosszú gyaloghídon átkeltünk a Schwarza patak felett, majd felcsatolhattuk végre hótalpainkat és nekivágtunk a Rax meredek emelkedőinek. Hát az út eleje nem volt triviális. Szűk ösvényünk néhol láncokkal és hatalmas, jeges létrával biztosított sziklás terepen kanyargott.




A nehézségek leküzdése után egyre kellemesebb, friss „porcukorral" megszórt utakon tapostuk a talpunk alatt ropogó havat. Az elől lévők megküzdhettek a szűz hóval, míg a többiek már jóval könnyebben haladhattak. Hatalmas sziklatömbök óvtak minket a tomboló vihartól, de így is kaptunk néhol erősebb széllökéseket.A Höllental hatalmas sziklatömbjéig kapaszkodott csapatunk, ahol elég szürreális élményt nyújtott a százméteres szikláról ránk hulló hózápor, melyet az erős szél zúdított a fennsíkról a nyakunkba. Távolabbról vízesésnek tűnhetett, közelebbről kisebb lavinának.




Kb. 4 km megtétele, túránk csúcspontján elköltött rövid pihenő után, délután 2 órakor elindultunk lefelé. Ki hótalppal, ki már csak bakancsban, ki spontán készített szánkójávalJ Lefelé úton természetesen nem hagyhattuk ki a kötelező, mosolygós csapatképes fotózást sem. És a parkolóban még egy meglepetés várt minket. A Trekwolf tulajdonosa kisorsolt egy ötezer forint értékű kupont, melyet szerencsés Kalandortársunk nagy örömmel fogadott.








Köszönjük mindenkinek a részvételt, hogy a reggeli nehézségek és az ítéletidő ellenére is kitartóan teljesítették a kihívást és köszönjük túravezetőinknek: Gábornak és Ákosnak a navigálást! Le a kalappal mindenki előtt! A nagy számok törvénye alapján talán néhány hónap, netán néhány év, de egyszer eljő az idő, mikor pompás napsütésben és esetleg szélcsendben testközelből élvezhetjük a Rax-Alpok lenyűgöző vonulatait...Tunner Levente